Saját kiáltásaim tartanak fogva.
Mint egy keretbe foglalt próbababa,
jeges, áttetsző cellákban forgok.
Nesztelenül hullnak vágyaim:
opálos szövetek a levegőben.
A vitrinen át rám meredő arcok.
Hajszálaikat is megszámlálhatom,
lehunyt szemhéjuk mögött pásztázhatom
álmaik lebernyegét.
Érintés nélkül is karcolhatom
szaruhártyáik lüktető falát.
Határaik közé húzódtak emlékeim.
Lépteik ütemét,
mint egy harangjátékot,
végigkongathatom az üvegtáblákon.
A mozdulatlanság rejti titkaim.
A kockákon túl ott a régi város,
csupa gótikus alakzat.
Kőívek árnyai szállnak,
az arkangyalok glóriái
egymás félkörébe tapadnak,
mint plakátokon a narancsok.
A mindenség felszelt gyümölcsei.
Lehámozott héjak közt kutathatod,
vajon melyik lehetek közülük én?
Szeretted hallgatni, ha szóltam hozzád,
mint egy madár szárnycsapását,
ujjaid közt pergetted a napokat,
amíg én önmagamra vártam
a liliomfehér üvegfalak közt,
a neonfény szárította arcok
mozaikját megtöröd, mint a kenyeret.
A tér akkor leveti előttünk
mértani köpenyét.
Azon a napon, amikor lélegezni kezdek,
ez a mozdulat marad az egyetlen táplálékunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: