Egy pályaudvar pillérei.
Töretlen sínpárok – ívük többfelé elhajlik,
sötét kerekek tapadnak rájuk
a gravitáción túl
a magány az egyetlen, ami mérvadó.
A vonaton például egyedül vagyok.
Ideges pelyhekben tapadnak a kezek az ablakokra.
Szétfoszló párafoltok a könyörtelen üvegmezőn.
Egyik utas sem bír vonatra szállni,
és mindegyikük ősz.
Állnak a peronon, mint házfal tövében
az elvirágzott gyermekláncfüvek.
Szállnak a kiáltások, sóhajok – a fehér pihék.
Ellepik az arcomat, orromba tapadnak.
Az izgatott nyálkahártya görcsbe rántja
az apró arcizmokat.
A világ szelíd, mint a bárány.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: