polifón tér

Mottó: “Másnap pedig, amikor Betániából elindultak, megéhezett, és messziről meglátva egy zöldellő fügefát, odament, hátha talál rajta valamit. De amikor odaért, semmit sem talált rajta, csak levelet, mert nem volt fügeérés ideje. Megszólalt, és ezt mondta a fának: Senki ne egyen rólad gyümölcsöt soha többé! A tanítványai is hallották ezt.” (Márk 11, 12-14.) Egy fekete… Tovább »

Egy pályaudvar pillérei. Töretlen sínpárok – ívük többfelé elhajlik, sötét kerekek tapadnak rájuk a gravitáción túl a magány az egyetlen, ami mérvadó. A vonaton például egyedül vagyok. Ideges pelyhekben tapadnak a kezek az ablakokra. Szétfoszló párafoltok a könyörtelen üvegmezőn. Egyik utas sem bír vonatra szállni, és mindegyikük ősz. Állnak a peronon, mint házfal tövében az… Tovább »

a mélyből kiáltva elsőnek érzel minden sebet. a magány nem elvesztett identitás, sem elhagyatottság, nem a szóhézagok közt tátongó űr, lélegzeteddel kavargó jégkristály, nem a köréd kattanó térspirál, elsápadt Bárány-arc, nem a hófehér kakas tétova verdesése, ki estére összevérzi szárnyait. Magányod öröktől fogva van, vagy nincs egyáltalán.... Tovább »

hontalan illúzió a melankólia a tó tükre ráncos, zöld villanása száll fáról-fára árnyékok szerteágazva, kőhideg ábrák összetörten a szorongás aromáját ontja a horizont, azúr tónusú szövet egy soha nem létezett világ lüktet át, az ismeretlen semmi cirádaként fonódik rá saját történeted leheletnyi burkát repeszted mindig van egy nyitott pillanat ott a képben mélyből mélybe hull... Tovább »

Mottó: “Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.”Mt 13,44 Ha átadod magad a holtpontoknak. ha a szobád mennyezete szilveszter előtt beomlik, közelebb húzod az ágyat a kályhához Ha nem tudsz úgy meginni egy pohár tejet, hogy ne… Tovább »

Saját kiáltásaim tartanak fogva. Mint egy keretbe foglalt próbababa, jeges, áttetsző cellákban forgok. Nesztelenül hullnak vágyaim: opálos szövetek a levegőben. A vitrinen át rám meredő arcok. Hajszálaikat is megszámlálhatom, lehunyt szemhéjuk mögött pásztázhatom álmaik lebernyegét. Érintés nélkül is karcolhatom szaruhártyáik lüktető falát. Határaik közé húzódtak emlékeim. Lépteik ütemét, mint egy harangjátékot, végigkongathatom az üvegtáblákon. A… Tovább »

Ezen az oldalon csak a verseim olvashatók. Régiek és újak.... Tovább »